Régóta fogalmazódnak már bennem e sorok, s végül a pontot az i-re az tette fel, mikor barátom a dunai pecázás közben egyszer csak összepakolt, elővette telefonját, tárcsázott, majd közölte a hívott féllel, hogy eladó a rakós szettje mindenestől, és a láda is. Őszintén mondom, kicsit még nekem is kellemetlen volt a dolog, pedig nem én vittem arra a helyre, ahol az eset történt. A kiváltó ok az volt, hogy nem fogtunk semmit. Sokadik eredménytelen peca volt ez ahhoz képest, hogy drága, több kiló etetőanyagot dobált be horgászatonként, tankolt a kocsiba, minőségi felszereléseket vásárolt, cihelődött egy-egy ígéretes helyre, majd csalódottan vissza mindent a kocsiba. Sokszor kell fordulni és előfordul, hogy akár egy kisebb erdőt is át kell szelni. Azon a napon percekig csendben ültünk a kocsiban, miközben sáros, göröngyös töltésen haladunk a főút irányába. Láttam rajta, hogy pörögtek fejében a fogaskerekek, de nem mertem szólni. Furcsa érzésem támadt, nagyon kellemetlenül éreztem magam. Nem tudom másképp kifejezni, minthogy ciki az, hogy magyar vizeken idáig jutottunk. Pedig cimborám évek óta eredményesen horgászik, versenyeken is jól szerepelt, de idén egyszerűen annyira katasztrofális évet zárt, hogy már nem leli örömét a dunai horgászatban, tavakra nem szívesen megy.

Jó fél óra múltán – a csendet megtörve – számokat kezd sorolni:

- Körülbelül háromszázötvenezer szorozva ezerrel – ez az állami jegy, aztán háromszázötvenezer szorozva ezerötszázzal – tagsági bélyeg, és azt hinnénk végül, de mégsem, háromszázötvenezer szorozva háromezerrel - ez az egyesületi tagdíjam. Ezt akárhogy is kerekítjük, több mint 1,9 milliárd forint! Nagyjából ennyit fizet a horgásztársadalom azért, hogy utána kiválthassa a szétdarabolt Dunára, Tiszára, a már-már nullára tönkrevágott, magára hagyott Balatonra, és számos, azelőtt halakban gazdag folyóra, patakra az akár több tízezerre rúgó éves jegyet, de most már napijegyet sem nagyon kapni kétezer forint alatt és kínlódás az egész… Ez arra sarkallt, hogy kicsit utánanézzek a számoknak.

Mennyi is az annyi!?

Lehet találgatni, számolgatni, képzelődni, ha a nagyjából háromszázötvenezer horgász éves szinten csak tízezer forintot költ el éves területi jegyre – ebben az esetben mondjuk kiváltott egy átlagos árú Duna-szakaszt (nem egy húszezres csatornát, vagy Balatont) és lemegy a családdal a Balatonra egy hétre (akkor az még egy szűk tízes, két darab háromnapos „általános” jegy ára összesen 13.200,- Ft akkor mennyit költünk összesen? Ha minden horgász nagyjából ennyi pénzt elkölt, azaz számoljunk átlagosan húszezer, területi jegyre elköltött forinttal, akkor kapunk megint egy összeget: 7 milliárd! (Azért gondoljuk bele, mennyivel növelhetik a magántavak a szürkegazdaságot, akik sem nyugtát/blokkot nem adnak, sem államit nem kérnek, ezáltal a horgászok létszámát sem tudjuk pontosan, csak a legálisan horgászókét, pedig az 1997. évi htv. kimondja, hogy horgászati tevékenységet csak állami jegy birtokában lehet folytatni, ha magán, ha nem, de ezeknek ellenőrzésére sincs a halászati hatóságnak jelen esetben erőforrása.) Összesen tehát nagyjából – becsléseim szerint – máris elköltöttünk 8,9 milliárd forintot a licencekre és még nem ültünk kocsiba, nem vettünk horgászfelszerelést, csalit, csónakmotort, csónakot, abba kötelező felszerelést, esetleg egy trélert, nem fizettünk kikötő díjat, vendégéjszakát, nincs ruházatunk, és vannak olyan elvetemültek, akik még vízparti nyaralóra is hajlandók költeni – ha van hal.

Hal. Ez a kulcsszó. A horgászt semmi más nem érdekli, csak hogy halat fogjon. Ha nem fog, nem költ. Egyszerű a képlet. Aki nem érti, az nem is akarja. Ha elmegy valaki horgászni, az úgy kezdődik, hogy odautazik, beetet anyaggal, csontival, beszakad párszor, így került mondjuk hatezerbe a horgászat. Rosszabb esetben nem fogott, csak nagyon szerette volna. Keresi a miértjét, meg is találja: áradt. Legközelebb ugyanígy jár, de akkor apadt, majd front jött és lehűlt stb. (Persze én is ismerek olyat, aki még akkor is fog süllőt a Dunában, amikor az zajlik). A horgász sem buta – még ha sokan őrültnek is hisznek bennünket - legközelebb nem vesz semmit, elkölti a pénzt másra, amiben örömét leli vagy félrerakja, igazából a lényeg, hogy nem horgászcikket vásárol belőle. (Ugye érzik már a kis- és nagykereskedők, hogy baj van?! Lehet, hogy nekik is fel kellene vállalni az ügyet? Ezt mindenki döntse el maga!)

1997. évi XLI. törvény a halászatról és a horgászatról

2. § (1) b) halászat: a halnak megengedett módon és eszközzel halászati vízterületen történő fogása - ideértve a horgászatot is -, illetve gyűjtése, továbbá a hal tenyésztése, tartása és telepítése, valamint a hal és élőhelyének védelmét szolgáló tevékenység.

18. § (1) A halászati tevékenység - ideértve a tudományos kutatási célból való végzését is - a halászati hatóság által kiadott halászati vagy horgászati igazolvánnyal (a továbbiakban: állami halászjegy, állami horgászjegy) folytatható.

De hova lett a hal?

Az állami hal szépen lassan pénzzé változott és átvándorolt halászati vállalkozások zsebeibe. Kontroll nélkül, a közösből „gazdálkodó” szervezetek módszeresen szűrik – még most is – a vizeket, amire aztán évről évre egyre magasabb engedélyárat állapítanak meg, valljuk be, jogosan, ugyanis drágult a színes fénymásolópapír ára, amire esztelen nyomják az éves jegyet. Hát nem vicces, hogy engedélyért fizetünk arra a vízre, annak a halászati hasznosítónak, akinek halászai lehalásszák előlünk a halat? Nem.

Azért a horgászokat sem kell félteni, épp úgy, ahogy a halász, úgy a horgász is él a lehetőséggel, ha nem kontrollálja senki – sajnos a tapasztalat ezt mutatja. Visznek mindent, kicsit, nagyot, ívót, vermelőt. Jövőre pedig hibás az egész ország, hogy nincs hal a vízben. Természetesen az ő ellenőrzésük is a halászati hasznosító feladata lenne.

Kárókatona

Jóval több, mint tízéves probléma. Hosszan nem kommentálnám, mindenki a másikra mutogat, ahelyett, hogy egy jól szervezett országos kilövési akciótervvel a kormoránoknál nemkívánatos úticéllá minősüljön hazánk. Látjuk, tudjuk, mindent felfal, szétveri a vermelő halakat, üldözi, kifárasztja, megsebzi őket. Ja, hogy az EU nem engedi?! Akkor demonstráljunk – ha nincs más megoldás. Megszervezem – ha van rá igény.

Bár vízügyi kérdésekben nem vagyok jártas, de azt vízügyi analfabétaként is látom, hallom, hogy a vízügy és a horgászszervezetek közötti kommunikáció hiányának, és a nemlétező nem megfelelő horgász lobbinak mellékterméke a sikeres ívásról, az ikrákról való vízleeresztés.

Lássuk hát a dolgok sorrendjét folyamatában, avagy mi mindennek kell teljesülnie ahhoz, hogy a horgászpiac több tízmilliárd forintos forgalmáért cserébe élménydús horgásztatokat kapjunk:

• A halak ívásához megfelelő vízállás szükséges, tehát már itt bukik sokszor az éves utánpótlás.
• Ha leívott a hal és a természet vagy a vízügy nem szól közbe, akkor rengeteg lárva, majd ivadék kél útra a folyókban, tavakban.
• Megjönnek a nyári apadások, a megerősödött halak a kubikokban pusztulnak el, mivel a mentéssel a halászati hasznosítók nem foglalkoznak, vagy ha igen, akkor az inkább kimentés a privát tavakba (tisztelet a kivételnek). Lehet én vagyok tájékozatlan, de a sajtóban még sosem láttam ennek publikálását, vagy erre való felhívást, pedig biztos vagyok benne, hogy rengeteg horgásztárs segédkezne benne, ha megszerveznék, de nem szervezik: nem kell az egynyaras, pusztuljon.
• Nő a maradék halunk, lassan horog-, azaz háló éretté válik, mindegy, hogy a törvény által előírt hosszt nem éri el, mégis sokan hazaviszik, s ami marad, abból jóllakik minden nap a kormorán.
• Viheted és eheted, a viharvert állomány elérte az amúgy nevetségesen alacsony méretkorlátozást, hatalmas a fogyás újfent (bár már javarészt legális), kevés a C&R, főleg a halászok közt.
• Hogy kevés a darabos, kapitális hal, és még ezt is haza lehet vinni?

Utóbbi gondolatot mi sem támasztja alá jobban, minthogy a Dunán egy éves intervallumban háromszor fogtuk meg ugyanazt a süllőt, tehát a visszaeresztés következtében megmentett két betlis naptól…

Mindeközben a teljes folyamatot kísértik az orvhalászok, halászok hálói, elektromos halászgépei. Ivadékoktól a kapitális matuzsálemekig halak ezrei pusztulnak el nap, mint nap a hivatali bürokrácia, a hiányos halászati törvény és az állami vizek zömén nem tapasztalható ellenőrzés következtében.

Mi lenne a megoldás?

Szerény véleményem szerint az elkövetkező években a horgászat, halászat terén is drasztikus változásokat kell végrehajtani, ezt vagy valaki fel/bevállalja vagy mehetünk a szomszéd országba horgászni – enyhe túlzással.

Szükséges volna, hogy a kormoránt egész évben lőhető fajjá nyilvánítsák, egészen addig, míg állományuk nagysága nem normalizálódik. Mivel olyan nagy mennyiségben vannak jelen vizeinken, hogy gyakorlatilag mindent felfalnak, ami lefér torkukon (a sekély, áttetsző csatornák halai el sem tudnak bújni előlük). A telepítésre kötelezettek gyakorlatilag a kormoránt etetik az egy-két nyaras halakkal, s lássuk be, ennek nem sok értelme van. Ha elértük, hogy egész évben vadászható fajok közé sorolják, akkor a telepítési tervben szereplő halak mennyiségét csökkenteni kéne, s az így megmaradó pénzt a kárókatona gyérítésre fordítani, erre kötelezni a vízkezelőket. Be lehetne vezetni egyfajta „csőr-pénzt” is, azaz minden leadott kormorán után X összeget fizetni az esetlegesen megbízott illetékes vadásznak, vadásztársaságnak, halászati őrnek, mezőőrnek.

Ismét egy kis osztás-szorzás: tavaly a makádi Duna-parton belefotóztam egy kormorán rajba, majd otthon, a monitoron letakartam a képet egy A4-es papírral és milliméterről-milliméterre lefelé tolva a papírt számoltam a fekete csőröst, de négyszáznál meguntam, begolyóztak a szemeim. Becslések szerint egy kormorán megeszik naponta nyolcvan deka halat. Tartózkodjon azon a szakaszon (pl. makádi) három hónapot az összes kormorán (már szeptemberben megjelennek és tavaszig itt vannak, de nem teljes létszámban), akkor számoljunk kilencven nappal. Négyszáz szorozva nyolcvan dekával, az háromszázhúsz kiló hal. Ezt gyorsan felszorozzuk a kilencvennel és egy csinos számot kapunk! 28.800 kg hal. Egy raj kártevése.

Előnevelt piaci árak:

A kétnyaras süllő (100-300g) 2.500,- Ft/kg, a harcsa (400-800g) 1.600,- Ft/kg, egynyaras csuka (200-800g) 1.700,- Ft/kg, és az előnevelt kecsege (legalábbis a Közép-dunai Hal Kft. ennyiért vetette meg az állammal 2008-ban a saját hasznosításában lévő vízbe saját magától) 19.800 Ft/kg. Ennyiért vásárolhatjuk meg, ha telepíteni szeretnénk. Nos, 28.800 kg halat felosztok úgy, hogy kiderüljön, ha ezt a mennyiséget nemes halból eszi ki a kormorán, akkor mi pénzből lehetne visszatelepíteni. Nem azért veszek a kecsegéből is egyenlő mennyiséget, mert a kecsege a legdrágább, hanem azért, mert nyílt titok, hogy bár már nincs jelen olyan hatalmas mennyiségben, mint azelőtt, de azt nagyrészt a kormorán tüntette el a folyókból (meg a gereblyések és a halászok). Minden halból ugyanannyit, tehát négyfelé osztom az összeget és úgy szorzom vissza a kilónkénti árral: 7200 X 2500 + 7200 X 1600 + 7200 X 1700 + 7200 X 19800 = 184.320.000,- Ft

A számítások csupán az általam tapasztalt, becsült számokon, és az interneten talált árakon alapulnak, de számomra azért elgondolkodtató, hogy egy kolónia három hónap alatt akár 184 milliós kárt is képes tenni. Persze jó volna, ha tudna, de sajnos ezt már évekkel ezelőtt „kizabálták”, s ma már talán nincsenek jelen vizeinkben – főleg a Dunában – ilyen mennyiségben ezek a nemes halak. DE! Az idén volt szerencsém a Dunát érintő villanyos halászat adatairól információt szerezni és a harmadik leggyakoribb hal, amit a felmérések során fogtak, az egynyaras süllő volt. Rendre 150, 200 milliméteres egyedek. Mindenki látja, tudja – a Magyar Haltani Társaság még közleményt is adott ki róla -, hogy millió az ivadék. Rengeteg a ponty, a harcsa, a csuka, a süllő, a balin. Nos, ezt a kormoránok nagyon gyorsan ki fogják pucolni és ez országos szinten sok-sok milliárd kár lesz újfent, ezt visszatelepíteni képtelenség.

”Országos viszonylatban felbecsülhetetlen, sok-sok milliárd forintnyi értéket képvisel ez az ivadékállomány, amely évekre szóló pozitív hatást gyakorolhat vizeinkre.” Dr. Harka Ákos (MHTT)

Négyszázezer száznyolcvannégymillió helyett

Számoljunk tovább: ha 1.000,- Ft-ot adunk egy lelőtt kormoránért, akkor ezer kormorán (az imént 400 darabbal számoltam a kártételt) kilövése egymillió forintba kerül, de ha maradunk a négyszáznál, akkor szembe állíthatjuk a 0,4 millió forint kilövési költséget a 184 millióval. Engem meggyőztek az adatok.

Ha egyetért az itt leírtakkal, akkor Önnek az első Országos Halvédő Közhasznú Egyesületben a helye!

Lépjen be Ön is, lépj be te is, emeljük fel közösen szavunkat, mutassuk meg, hányan is vagyunk Magyarországon!

Vass Csaba

Folytatás hamarosan!